Kelle Artúr

 

Kelle Arthur 1882. július 18-án született  a Torontál vidéki Perjámoson. Szegeden érettségizett, majd 1890-ben iratkozott a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia Erdészeti Tagozatára. Az Akadémia elvégzése után erdőgyakornokként a liptóujvári erdőőri szakiskolánál helyezkedett el, majd államvizsgáinak letétele után 1908-ban ugyanitt erdészjelöltté nevezik ki, de az iskolában tanárként is dolgozott.


1912-ben került a Bányászati és Erdészeti Főiskola Erdőművelés Tanszékére tanársegédnek, ahol ekkor az erdőrendezést adta elő. Ettől kezdve haláláig az Alma Mater keretében folytatta oktató tevékenységét. 1915-ben erdőmérnökké és főiskolai adjunktussá nevezték ki, 1919-ben főerdőmérnök, 1921-ben erdőtanácsosi címet kapott.


A Vadas Jenő által pár hónapja alapított és szervezett Erdővédelmi Tanszék vezetésével Vadas halála után bízták meg 1923-ban. 1924-ben főiskolai rendes tanárrá nevezték ki, 1934-ben nyilvános rendes tanár besorolást kap.


A Főiskola 1919-ben Selmecbányáról Sopronba menekülése során nagy gonddal mentette át az Erdőművelés Tanszék felszerelését, múlhatatlan érdemeket szerezve ezzel a selmeci anyagok megmentésében. Korabeli visszaemlékezések szerint neki köszönhető, hogy a tanszék mintaszerűen összeállított berendezése, gyűjteményei, értékes műszerkészlete szinte károsodás nélkül jutott el a Főiskola új színhelyére. Ugyancsak neki tulajdonítható, hogy az Erdővédelem Tanszék értékei – amelyek a korabeli Magyarország egyik legértékesebb és legépebben megmaradt állattani, rovartani, erdővédelmi gyűjteményei voltak – a második világháború után is szolgálhatták az oktatást, és azokat mintaszerűen berendezett környezetbe juttatta.


Az erdővédelem tárgykörét kora fiatalságától kezdve kitűnően ismerte, tanársegédként is e témakörrel foglalkozott. Tanszékvezetőként magas színvonalra fejlesztette az ott folyó oktató munkát, folyamatosan fejlesztette a gyűjteményeket. Az erdővédelem legelső magyar tanára volt, erdőmérnök generációk sorát készítette fel a gyakorlati védelmi munkára. Előadásait nagy gonddal és felkészüléssel tartotta, hallgatói megbecsüléssel vették körül.


Energiájának nagy részét az oktatás, és az oktatás-szervezés kötötte le, sokat dolgozott, de keveset publikált. Eredményeinek közlésében igényessége, visszafogottsága még akkor is visszatartotta, mikor azok már közlésre teljesen éretté váltak. Meggyőződéssel hirdette, hogy az erdővédelmi problémák nagy része abból következik, hogy az erdőművelés a gazdálkodás során eltávolodott a természetes folyamatoktól, a gazdasági érdekek befolyása miatt fafajainkat nem a nekik megfelelő termőhelyre, környezetbe ültetjük, és ebből adódnak a legnagyobb problémáink. Szorgalmazta az elegyes erdők, a természetes állapot létrehozását az erdőket fenyegető veszélyek elkerülése érdekében A tölgyek golyvabetegségeivel, a szilek pusztulásával foglalkozott behatóan, ez utóbbi nemzetközi elismerést hozott számára.


1939-40-ben egyhangúan választotta a Kar dékánjává, mely feladatot gyengülő egyészségi állapota ellenére példás szorgalommal és lelkiismerettel látott el. 1943-tól elhatalmasodó betegsége alatt is folytatta munkáját a tanszéken.


1945. január 8-án hunyt el Sopronban, végakarata szerint az Ágfalvi temetőben nyugszik.


Összeállította: Varga Szabolcs
Megjelent az erdészeti felsőoktatás 200 éves évfordulójára készült jubileumi kiadványban.